A legtöbb ember mindig csak a külsőségekre figyel. Nem érdekli őket, hogy az adott személy milyen belső tulajdonságokkal rendelkezik, hanem csak abból indulnak ki, amit látnak. Ha valaki nagyon csinos, megvannak a testi adottságai és történetesen szőke, az már biztos, hogy nem lehet okos, vagy, hogy csúnya szavakkal éljek, biztosan buta mint a... segg. Az meg már senkit sem érdekel, hogy lehet valójában különösen erős és tanult varázsló. Ha valaki kevésbé szép, nem éri el az „átlag” kategóriát sem, mert éppen súly felesleg van rajta, vagy csak az arcának vannak furcsa vonásai, akkor az biztos, hogy már hozzászokott a különböző cifra sértésekhez, így nyugodt lelkülettel vághatunk hozzá egy újabbat, hisz neki teljesen mindegy... Csak az emberek abba nem gondolnak bele, hogy szegény szerencsétlennek, akinek azért mégsem annyira „teljesen mindegy”, milyen lelkülete van, mik a jó tulajdonságai, mert könnyen lehet, hogy bizony ő az a személy, akit egy másik szív igazán keres.
Aztán itt van az a bizonyos átlagos lányokat tartalmazó kategória, amelybe szerény személyem is tartozik. Ide bizony azok a lányok kerülnek, akik okosak, szépek és csinosak, de annyira már nem vonzóak, hogy lépésenként megriszálva a hátsófelüket, ötven fontot dugdossanak a bugyijukba. Ha az én véleményemre vagytok kíváncsiak, nincs is szükségünk efféle luxusra ahhoz, hogy jól meglegyünk és párt vadásszunk magunknak. Különben is, csak az a lány gyűjti ilyen úton, módon a pénzt, aki utána szélesre tárt lábakkal - hogy a gigájáig fellát az ember - várja a vendégeket otthon, a belépő szőnyegen a következővel: „come to mama.”
Ha valaha az életben ilyen trükkhöz folyamodnék, itt és most kérvényezném, hogy lőjenek le!
Na és akkor most surprise, bitch! Az átlag lányok ilyet bizony sosem csinálnak. Meg van nekünk is a módszerünk arra, hogy az ujjunk köré tekerjük a hímegyedeket, azonban koránt sem a fent említett, vulgáris módon. Én személy szerint, csak megrebegtetem nagy, dús szempilláimat, melyek bekeretezik meleg, barátságos, barna szemeimet. Lágy mosolyra bírom rózsaszín, dús ajkaimat és beletúrva, hosszú, sötét szín hajzuhatagomba, oldalra billentett buksival pillantok fel a prédámra. Persze ez nem minden! Csinos, edzett, nőies alakomat igyekszem olyan csomagoló papírba burkolni, ami kiemeli a vonalaimat, megmutat minden szépet és jót, mégis ápol és eltakar. Az én 163 centimmel nem nem hiszem, hogy magasabb sarkú cipőkre szorulnék, szóval a tűsaroktól kíméljenek! Öltözékem inkább a kényelmes, s mégis nőies vonalat viszi, inkább a nadrág, mintsem a szoknya, ebből adódóan a sportosabb cipőket, vagy a laposabb sarkú balerinákat jobban kedvelem, de a kedvenceim mégis csak a bakancsok. A kiegészítőkkel egész jóban vagyok, bár nem sokat hordok belőlük. Az egyetlen ékszer, amit minden nap, minden percében viselek, az a holdgyűrűm, amit kedvezményes áron szereztem...
Nos, én ezekkel a „külsőségekkel” bűvölöm el az ellenkező nemet, de a sok pláza pudlival ellentétben, akik a kirakatba pakolják, amijük van, én az eszemmel és a szavaimmal is képes vagyok magamhoz kötni valakit, anélkül, hogy lejjebb húzkodnám a felsőmet magamon.
Mint ahogy azt már párszor kihangsúlyoztam, én az eszemmel hódítok, nem a külsőmmel. Lehet, hogy női fejjel gondolkozom, amiért merem azt állítani, hogy a belsőre nagyobb hangsúlyt kellene fordítani, mint a külsőre, de ez az igazság és én kiállok az igazságért, méghozzá elég keményem. Ebből adódóan gondolom mindenkinek leesett, hogy az igazságérzetem elég nagy, ahhoz, hogy képtelen legyek magamba tartani az egyéni véleményemet. Most mit tehetnék? Ami a szívemen, az a számon, nincs mese. Sosem szerettem elfojtani magamban semmit sem, talán csak a gyengéd érzelmeket. Nem szeretem az érzelmeket, az érzelgősség nekem túl… nyálas. Semmi sírás, semmi romantikázás, illetve semmi, aminek csak köze van az érzelem kimutatáshoz. Keményfából faragtak, kemény csajnak gondolom magam, szóval tartom magam a keménységhez és életem minden pillanatában keménynek, határozottnak és erősnek mutatom magam. Ha valami fáj, ha valami elszomorít, esetleg összetör, ugyan semmi baj! Csak mosolygok és bolondozom tovább. Az élet egy körforgás, vannak rossz pillanatai és ennél mindig csak rosszabb lesz, mielőtt eljönne a jó is. De optimista vagyok és úgy gondolom, hogy történjék bármi, a vége mindig csak jó lehet.  Ez persze abszolúte nem zárja ki azt az aprócska tényt, hogy képes vagyok minden átkozott helyzetben rávilágítani a rosszra és utána még felsorolni, hogy mi lehetne ennél is rosszabb. Na igen, azt gondolod, hogy ez furcsa? Akkor még nem is ismertél meg teljesen.
Bolondos vagyok, minden beszélgetésre akad egy-egy poénom, sőt mi több, rengeteg. Valamiért nem tudom megállni, hogy át ne formáljak mindennemű beszélgetést és szituációt egy valóságos kabarévá. Fogalmam sincs, hogy hogyan csinálom, de ezt csinálom. A miértre meg pláne nincs válaszom. Talán csak nem szeretem, ha a dolgok normálisan zajlanak. Számomra a normális, egyenlő a(z) – nem az unalommal, hanem a „nem normálissal”. Ezt most értette bárki is rajtam kívül?
A bolondosságon, a hülyeségen és a „kabarén” kívül a pimaszság az én védjegyem, na meg az irónia, a szarkazmus, a cinizmus és a nárcizmus… Igen, nem vagyok az a tipikusan kedves és cukimuki leányzó. Én valahogy máshogy fejezem ki, ha valakit kedvelek, vagy ha valakit nem. Ha az előbbi helyzet áll fent és történetesen bírlak, akkor igyekszem rád odafigyelni, érdeklődöm a hogyléted felől, viccelődöm nevetgélek. Ki tudja? Még lehet meg is ölellek. Azonban, ha az a helyzet állt elő, hogy marhára nem bírom a képed, akkor fuss, szaladj és menekülj, ha jót akarsz. Ugyan is ebben az esetben távol álljon tőlem minden nemű finomkodás, s nem hogy a kedvességem eltűnik, de még az is lehet, hogy az orrodat is beverem és új arcot varázsolok neked. Stupid, stupid werewolves-gener…
Minden a gének hibája. A heves természetem, a hangulatingadozások a hirtelen harag… De ezek hozzám tartoznak. Ezt vagy megszokod vagy… ugye nem kell befejeznem?

Éles, fémes hang… ahogyan kinyitják a rácsot. Fémes csörgés, ahogy a kulcs a zárba kerül, készen rá, hogy elfordítsák. Mennyire ismerős hangok! Mióta leszállt rólam és a falkáról az átok, a napjaim nagy részét bajkeverésre fordítottam, amibe persze beletartozott a hatósággal való kötekedés is. Idebent az őrsön, lassan már törzsvendégnek számítottam, a zsaruk már fejből tudták a nevemet, néha kávét és fánkot is adtak nekem, mindemellett pedig bérelt helyem volt az egyik zárkában. „Hűdejó” nekem! Néha rácsodálkozom, hogy miért nem csuktak még le véglegesen, aztán mindig eszembe jut az én drága jótevőm, aki mindig kihúz a pácból és megóv tőle, hogy ennél is jobban összeakasszam a bajszom ezzel a lusta, fánkzabáló bagázzsal.
Alighogy átléptem, vagyis inkább botorkáltam az örs bejáratán, máris visszaköszöntek rám az ismerős arcok. A karomat szorító kéz fogása, pedig csak erősödött, ahogy az egyenruhás majom, próbált megtartani, nehogy összeessek itt a lökdösésétől. Hát, nem volt ilyen szerencséje, ugyanis talpon maradtam, visszataláltam az egyensúlyomhoz és még arra is volt időm, hogy a nyelvem kiöltsem rá.
- Már megint te, McCall? - csendült fel az ismerős, öblös hang, ami nem tartozott máshoz, mint az én fene jó cimborámhoz, magához a rendőrfőkapitányhoz. Lassan fordítottam fejem a hang irányába, már előre felkészülve a látványra. Lusta, majdhogynem lenéző pillantást vetettem felé, ajkaimra egy nagy és hetvenöt százalékában gúnyos, a fennmaradó részben talán kedves mosolyt eresztettem. Ahogy elnéztem pufók és maszatos pofiját, amin minden bizonnyal a fánkról maradt porcukor díszítette körbe a száját, de még az orrát is, valahogy nem tudtam őt komolyan venni. Nekem ő csak egy kis gömböc börtönőr volt, akit nagyon is szerettem cukkolni.
- Neked is szép napot, Mac. – ezer wattos vigyor és a tisztelgéshez hasonlatos mozdulattal való köszöntés. – Látom a nejed megint fánkot sütött. Ugye Miranda nekem is küldött egy adag csokisat? Tudja, hogy az a kedvencem. – Angyali arckifejezésemmel sem tudtam volna leplezni, ami a szememben bizony gunyoros és örömteli táncot lejtett. Igen, igen, a jól ismert kisördög megint megmutatta vadító tánctudását, amiben a szaltótól kezdve, az angol spárgán át, a kézenállásig minden olyan mozdulat előfordult, amit ha magam is megpróbáltam volna, tuti beledöglöttem volna.
Mac neje, Miranda egyébként igen kedves nő volt, jókat beszélgettem vele, amikor többet járt be a férjéhez és fánkokat hozott neki, hogy jobban menjen a munka. Egyébként, isteni fánkokat sütött, volt is egy kis péksége a közelben, ahol sokszor megfordultam, ha nem épp egy zárkában roskadtam.
Mac feje pillanatok alatt váltott hullaszínűről égő vörösbe, már-már kezdtem attól tartani, hogy tényleg meg is fog gyulladni, vagy esetleg felrobban, de szerencsére semmi ilyen nem történt, csak a beszédre hasonlító, nagyon is megemelt hangerővel történő hang kiadás következett be, amit ismertebb nevén, ordibálásnak hívunk. Egy pillanat alatt ordította le szegény szerencsétlen fejét, aki még mindig egyhelyben lecövekelve állt és a karomat szorongatta ahelyett, hogy berakott volna az én megszokott kis vackomba és otthagyott volna, hogy tovább boldogítsam az őrömet, Mac-et.
- Miért ácsorog még itt?! Süket talán?! Azonnal vigye be hátra és jól zárja rá azt a rácsot! – érkezett a parancs, természetesen a paprika piros rendőrfőnöktől, aki még mindig nem tanulta meg hogyan kezelje az én természetes pimaszságomat. Persze ez az egyenruhás majom, akinek fogalmam sem volt a nevéről - csak a bamba ábrázata nem hagyja feledésbe merülni, hogy ki is ő -, még jobban rászorított a karomra és elkezdett hátra, a zárkák felé taszigálni.
- Hé! Óvatosabban, Tigris. Most jön az a rész, mikor a kemény zsaru beviszi a lányt hátra, ahol senki sem zavarja meg kettejüket és a lány sikolyait senki sem hallja?  –  Más esetben lehet, hogy összetörte volna valamimet, talán tényleg eszébe jutott volna Kőagy őrnagynak, hogy oda vigyen, ahol senki sem lát, hogy nyugodtan végezhessen velem és utána elásson a hátsó kertbe, de most szegény párának csak egy bosszús morgásra futotta, míg én jóízűen felkacagtam.
Pár méter után, amit kettesben tölthettem az én macsó, egyenruhás tökfilkómmal, máris bevezetett a szinte már névre szóló cellámba és fapofával rám zárta az ajtót. Hallottam, ahogy a fémes nyikordulás közepette, kattan a zárnyelv és a szabadságom kiröppent a cella résein át. Eközben lemertem volna fogadni, hogy a fapofája mögött, valójában győzelmi táncban és hatalmas mulatozásokban tört ki az őr. Micsoda megkönnyebbülést jelenthetett neki, hogy bezárhatott… Na nem baj, egyszer úgy is kiszabadulok, és megint csak borsot török az orra alá, ezt megígérhetem. Nincs is más dolgom, mint kivárni, hogy Mac felemelje a kipárnázott valagát a székről és idebattyogjon hozzám a telefonnal, hogy felhívhassam az én megmentőmet.
Már hallottam is, ahogy megnyikordult a szék, s a lábdobogások közepette, egy valaki megindult ide hátra, a cellák irányába. A következő pillanatban Mac buci feje is felbukkant a láthatáron, amiről idők közben sikerült eltüntetnie a fánk maradványokat. Kezében pedig ott lapult a várva várt készülék.
- Egyetlen hívás, McCall! Öt percet kapsz! – a kezembe nyomta a telefont.
- Igenis, Uram! Addig egyen még egy, vagyis inkább három fánkot, Uram. – egy nagyon csúnya nézést kaptam tőle válaszul, aztán fogta magát és elment. Én persze tisztában voltam vele, hogy nem megy messzire. Az öt perc, az öt perc, ő pedig jönni fog, ha letelik az időm. Szóval telefonáltam. Benyomtam a már oly sokszor lenyomott számjegyeket, majd a fülemhez emeltem a kagylót. Pár másodperc után kicsöngött, aztán pillanatok múlva fel is vették.
- Tatia? Értem kéne jönnöd…

Vérem!
Előled sem titkoltam, hogy imádlak tetőtől-talpig, és ebbe beleértem azt a módot is, ahogy írsz. Ha kellene sorolnom kik írnak a köreimben a legjobban, két ember mellett téged kapásból rávágnálak. Egyszerre nyűgöztél le a történeteddel és nevettettél meg, még úgy is, hogy elég nagy ízelítőt kaptam tegnap. A jellemed imádtam, mivel Zara eléggé hasonlít sok dologban az userére, így ahogy te is úgy Zara is imádott lett. Az pedig, hogy így leírtad a börtönt.. Sokat segítettél a gyönyörű írásoddal, hogy elképzeljem a szituációt, de a pufók rendőrfőkapitány.. Ennél jobban fel sem dobhattad volna a "reggelem". Elárulom, hogy sokszor gondolkoztam én is egy börtöntöltelék karakteren, és mivel Lana a feketepiac asszonya, lehet ő is megfordul ott. Tátim meg mindig szalad a megmentésedre, csak egy hívásba kerül, de úgy érzem Mac nem fogja többet engedni a hívást, még a végén nem bűnhődsz.. Ejnye.
Nem is tartanálak fel, foglald le a gyönyörű pofid majd irány játszótársat keresni!